|
"Boldogok a tisztaszívűek..."
2008 szeptemberétől végeztem juniorátusi gyakorlatomat
a Pius Intézeben. A fogyatékos gyerekekkel, fiatalokkal
és felnőttekkel folytatott munkám során szerzett
tapasztalataimat és élményeimet szeretném Önökkel
megosztani. Az iskolaév kezdetétől karácsonyig terjedő
időszakot a "Csodaország" lakóközösséggel töltöttem.
Segítettem a házi feladat elkészítésében, együtt
játszottunk. Emellett bepillantást kaptam az iskolai
életbe, hogyan tanulnak, hogyan alakulnak az itt
lakók hétköznapjai.
Bizonyára azt gondolják, hogy egy ilyen iskolában a
szokástól eltérően folynak a dolgok. Igen, és még
sem. A gyerekek fogyatékosságuk ellenére
ugyanolyan jól érzik magukat az iskolában, mint minden
más gyerek.
A tanulási idő alatt a munka mellett a beszélgetés is
fontos szerepet kap. A szünetben játszanak, zajonganak,
nevetgélnek. Az eltelt idő során sikerült jó
kapcsolatot kiépíteni a gyerekekkel. A személyes
beszélgetések alkalmat adtak arra, hogy megosszák
az örömüket vagy elmondják, ami éppen a szívüket
nyomja.
Ottlétem második napján az egyik tanuló ajándékkal
lepett meg. Az osztály azt a feladatot kapta, hogy
írjanak valakinek egy jókívánságot. A
részemre írt jókívánság a következőképpen hangzott:
"Mária nővér, én boldogságot kívánok neked, amiért itt
vagy."
|
|
|
Es az első ajándék még ma is az íróasztalomon hever.
Bizonyára felmerül Önökben a kérdés: Miért olyan fontos
ez számomra? Ez a kis darab papír azzal az egy
mondattal kifejezésre juttatja a kisfiú nyitott, tiszta
szívét, amelyet hajlandó bármikor másoknak
odaajándékozni. Ezt a nyitottságot, őszinteséget és
spontaneitást minden magukkal hozott negatív hozzáállás
és fogyatékosság ellenére, a tébbi gyerekeknél is
megtapasztaltam.
Egy újabb ajándékot a gesztenye ünnepén kaptam. Akkor
még teljesen ismeretlen voltam a számukra. Egy
kávé társaságában ültem az asztalnál, hallgattam a
"Mundwerk" játékat és az emberek beszélgetését.
Hirtelen mellettem termett az egyik gyermek, gyorsan
adott az arcomra egy puszit, a fejembe nyomta sapkáját,
és már futott is tovább. Egy gyermek, aki ritkán
tapasztalhatta meg az élet napos oldalát, napsugarat
ajándékozott.
Szétesett családok, betegség, napi megpróbáltatások,
rossz szociális körülmények, élet egy intézetben: a mi
lakóink számára ezek nem ismeretlen fogalmak. Mégis
nyitott szívvel ajándékoznak meg másokat a
szeretettel.
A következő meglepetés akkor ért, amikor az egyik
tanuló portrét készített rólam. Ez volt a jelen annak,
hogy a csoport befogadott.
A "Vikingek" csoportjában sokat tanultam. Megtanultam
focizni, milyen a jó kapus, hogyan tudok gyorsan a
kosárba találni, és ki legyen ma a csoport legerősebb
embere.
Ez időtájt a kézműves csoportban kezdtem el
dolgozni. Most a felnőttek munkájában veszek
részt. Hogyan fogom magam közöttük érezni: ez
volt az első gondolatom. A bemutatkozó körben az egyik
itt dolgozó megkérdezte tőlem, tudom-e mit mondott
Jézus. "Nem tudom." - válaszoltam. Röktön jött a
felelet: "Amit a legkisebb testvéremnek tesztek, azt
nekem teszitek."
Kedves Olvasók, most bizonyára azt gondolják, hogy az
illető biztos valahol hallotta vagy esetleg valahonnan
megtanulta ezt a mondatot. Valószínőleg nem tudja, mi a
jelentése. Biztos benne, hogy ez a valóság? Most
kérdezhetek én is valamit? Mindig tudatában vannak
annak, hogy amit a testvérek közül a legkisebbnek
tesznek, Jézusnak teszik? Én nem tudatosítom minden
alkalommal.
Még nekem is sokat kell tanulnom: megtalálni a nagyban
a kicsit; a fontos mellett értékelni a jelentéktelent;
és nem utolsó sorban - tiszta szívűnek lenni.
Vaskó Mária nővér
|